Az utóbbi időben leginkább hajnali futásokkal. Amikor még csak ébredezik minden és mindenki, én akkor szeretek futni, leginkább a természetben. Hétköznap a Gellért-hegyen, hétvégén a Hárs-hegyen, vagy a határban, a földutakon is.

Régebben sokszor úszással toldottam meg a nap végét, ám mostanában külön öröm, ha a Császár ötvenméteresébe sikerül “elszöknöm” néha. Ami a kedvencem, az a Lukács vize, a benti 40 fokos, a gőz és a kinti hidegebb medence.

A mindennapokban, amikor csak lehet megragadom a lehetőséget a sétára. Munkába menet a lépcsők ugyan kihívásnak számítanak, de érdemes nem visszariadni tőlük. A Gránit lépcsőn Márai Sándor sorai kísérnek, a Víziváros felé leereszkedő fedett lépcső alatti nyikorgó tölgyfapallók pedig valahogy az időtlenséget jelentik számomra.

A gyaloglás közben mindig kitisztulnak a gondolataim és új ötletek, megoldások fogalmazódnak meg bennem. A szépet is könnyebben észreveszem. Csodás épületeket, ódon kapualjakat, vagy éppen egy mohos kőpárkányt, vagy a párálló budai hegyeket. Ha sétálok, óhatatlanul “véletlen találkozások” sora jön szembe velem, amelyek mindegyre átszövik és formálják a napjaimat és a munkámat is.